1. Fejezet

"Köszönöm." - Alison

Mérgesen, de leginkább idegesen fel- és lejárkálva húztam magam mögött egyik bőröndömet - a többi egy helyben várt az indulásra. Szitkozódva trappoltam vissza a táskáimhoz, ahol tehetetlenül rogytam le a székek egyikére.

Életemben most repülök először. Egyedül. 

Számomra lehetetlen volt felfogni azt, hogy el kell költöznünk. A sok napsütést végleg magam mögött hagyom. A fülledt nyári éjszakák... 30 fok fölé kúszó hőmérséklet, amit csak a klíma szüntelen munkája és a medence hűsítő hatása tud csillapítani... a jéghideg teák, koktélok, szeszes italok... Mindezt elcserélem esős napokra, amikor kimozdulni sem lehet; az ősz szerű nyárra; és millió pocsolyára. Mélyen beszívtam a repülőtér szagát, amit talán utoljára érzek ebben az országban. Szemeimet behunytam, és felidéztem magamban az utolsó beszélgetésemet.

- Kicsim, értsd meg, ott sokkal jobb lehetőségek várnak ránk! - anyám kérlelő tekintetével találtam szemben magam. Nem tudtam felfogni, hogy komolyan gondolja.

- Rossz vicc. Nem nevetek. Látod? - idegesen böködtem magam felé.

- Alison, kislányom... - szemeiben lemondást láttam. Leült az egyik bárszékre, ami a konyhasziget mellett terpeszkedett, majd térdére csapott. - Csak pakolj össze. Kiviszünk a reptérre, felszállsz az egyik gépre, és leszállsz. Kint fog várni a főnököm fia, ő majd szépen elvisz az új házhoz.

Értetlenül meredtem magam elé, majd hirtelen felkaptam a fejem.

- Már megvettétek a házat?

Mérhetetlen gyűlöletet éreztem, amikor száját éles vonallá összepréselve bólintott. Mintha azt mondta volna: Ez van, ezt kell szeretni. De én nem akarom ezt szeretni!

- Köszönöm. - csordult ki egy könnycsepp. Végigfolyt az arcomon, államnál megállapodott, és a fehér csempére hullott.

Mindketten tudtuk, hogy ezzel még nem rendeztem le. Mindent itt kell hagynom. A barátaimat. Az otthonomat. Az életemet. Sarkon fordultam, kirohantam a hátsóteraszon korhadó fahintához. Emlékszem, pontosan emlékszem, hogy megfogadtam magamnak: utoljára voltak ismerőseim, barátaim, szerelmeim.

Nem bírnám elviselni azt a kínt még egyszer, amit költözéskor éreztem. A kocsi szépen, lassan kitolatott a felhajtóról, én meg könnyes szemekkel bámultam ki a szélvédőn. Utoljára integettem barátnőimnek, akik kisírt, vörös szemekkel kiáltoztak nekem. Rettenetesen fájt a szívem - és még most is.

Az emlékek eszeveszett örvényéből a bemondónő hangja zökkentett ki. Nyájas hangon közölte, hogy a gépemre ideje lenne felszállnom. Fintorogva intettem a palinak, aki segített a bőröndjeimet cipelni, és magassarkúmban tipegve kisétáltam a friss levegőre. Hunyorogva szétnéztem, amikor vakuvillanásokra és fülsüketítő visongásra lettem figyelmes.

Mike - így hívták a cuccaimat hordozó férfit - száját egy halk 'ó ne' hagyta el, és óvatosan elkezdett tolni szabad kezével.

- Sajnálom, de ha ezek hamarabb odaérnek, mint mi, akkor nem jut el Londonba. - mérgelődött. Kedvesen rám mosolygott, amikor hátranéztem, és folytatta: - Ezek rajongók és riporterek. És a legrosszabb... paparazzik. - vetett egy lenéző pillantást a fotósokhoz. Még mindig értetlenül néztem rá.

- És miért vannak itt? - mutattam a hatalmas tömegre, ami szintén a repülő ajtajához vezető lépcsőhöz tartott. Idegesen gyorsítottam a tempómon. Mike is szaporábban szedte a lábait.

Egy fáradt vállrándítással elrendezte, ezért én sem törődtem vele többet. Szinte már futottunk, amikor odaértünk jegyszedőhöz. Minden szükségeset átnyújtottam neki a pulton, mire ő egy műmosolyt dobott felém, egy 'kellemes utat!' kíséretében. Mike átadta egy másik hapsinak a bőröndjeimet, és integetve várta meg, amíg eltűnök a látóhatárából.

Lassan haladtunk, ami jól esett a maratonfutás után. Nem is értettem, miért kellett annyira sietnünk. Aztán hirtelen felkaptam a fejem, többször is körbenéztem, de nem találtam, amit akartam. A visítozó lányokból, és villanó fényképezőkből már csak nevetgélő fiúkat és gorillaszerű testőröket láttam. Értetlenül bámultam őket, amikor cipőmmel hatalmasat belerúgtam valamibe. Ijedten a földre néztem, mire egy puha kéz csuklómnál fogva behúzott a repülő ajtaján.

Helyemre sietve megint fejemet forgattam rajongók után kutatva, de csak nyugodt, várakozó embereket fedeztem fel. Nem kellett sokat sétálnom, a hatodik sorban meg is találtam az ablak melletti székemet. Boldogan helyet foglaltam, és vártam, amíg felszállunk.

Már félórája ülhettem egy helyben. Unalmamban elkezdtem dobolni a karfán, mire a mellettem ülő megszólított.